ma este uj fejezet kezdodik: a reszleteke. nezzuk az eltuno vihar villam maradvanyait, en, a Puf kutya es a galambok a szelcsengon. mindketten ural;uk felelmunket, en is es Puf is, belefurja fejet az olembe, en meg kapaszkodom bele. a vihar mar messze van tolunk, en meg kozel vagyok hozzam, csak olykor-olykor vilagosodik meg az eg, de mar alig van hangja. a szel alig van itt, a szelcsengo epp csak cseng, mocorognak a bogarak, razzak magukat a levelek, az eresz csopog, en is veluk egyutt, belul. egy messzi villam a szememig markol. eso illat van es autok moraja, nem illik bele a kepbe, es en sem ebbe az egeszbe, hogy a teraszon ulok, gyerek bent alszik, a boromon pedig klimaxosoknak valo arckrem van.
elso telefon lakasugyben, esetlen vagyok, mint egy pelenkas gyerek, de most nem is ez a fontos, hisz ezer felol kell osszeszednem a gondolataimat, egyik sem rolam szol, de mindennek a legkozepen en vagyok.
abbahagyom. Isten igereteinek tarhaza, olvasom, olvasnam. hatha. "ha isten szol..mekkora csoda." ertem is , meg nem is. ha Isten szol, azt ertem, ha nem szol, azt nem ertem miert nem.
18 fok van, 22.41.
visszaemlekszem az adriai viharra, amit akkor kidobott a tenger, ottmaradt a parton, majd a tulajdonosa visszament erte.
es most megint esik, csopog halkan, pont ahogyan szeretem. ledobnam a kopenyem es meztelenul perdulnek egyet az esoben. nem dobom le, nem leszek meztelen,nem perdulok. mintha ugyanonnan jonne vissza a vihar, ahova elment. a szollo csapja olyan mint egy szitakoto. mar reg gondolok arra, hogya testemre szeretnek maj egyet. neked.
most szeretem a hajam, jol lehet markolni, veszett draga ducray csak jo valamire. kar, hogy csak en veszem eszre.
folytatodom elolrol.
nincsenek tanulsagaim, nincsenek kovetkezteteseim, csak puha, halk suttogasok, itt, ott, mindehol.
most pedig osszebujunk a gyerekkel, es jo lesz.
elso telefon lakasugyben, esetlen vagyok, mint egy pelenkas gyerek, de most nem is ez a fontos, hisz ezer felol kell osszeszednem a gondolataimat, egyik sem rolam szol, de mindennek a legkozepen en vagyok.
abbahagyom. Isten igereteinek tarhaza, olvasom, olvasnam. hatha. "ha isten szol..mekkora csoda." ertem is , meg nem is. ha Isten szol, azt ertem, ha nem szol, azt nem ertem miert nem.
18 fok van, 22.41.
visszaemlekszem az adriai viharra, amit akkor kidobott a tenger, ottmaradt a parton, majd a tulajdonosa visszament erte.
es most megint esik, csopog halkan, pont ahogyan szeretem. ledobnam a kopenyem es meztelenul perdulnek egyet az esoben. nem dobom le, nem leszek meztelen,nem perdulok. mintha ugyanonnan jonne vissza a vihar, ahova elment. a szollo csapja olyan mint egy szitakoto. mar reg gondolok arra, hogya testemre szeretnek maj egyet. neked.
most szeretem a hajam, jol lehet markolni, veszett draga ducray csak jo valamire. kar, hogy csak en veszem eszre.
folytatodom elolrol.
nincsenek tanulsagaim, nincsenek kovetkezteteseim, csak puha, halk suttogasok, itt, ott, mindehol.
most pedig osszebujunk a gyerekkel, es jo lesz.
