leveszlek a polcról, beraklak a kosárba, tologatlak magam előtt, tudod, megkóstólnálak még egyszer, lássam, érzem-e még az ized. sors fintora vagymi, mégsem történik meg. úgy lépek tovább, túl rajtad, mint ahogy soha nem gondoltam volna. könnyű vagy már, elszállsz mint a pihék az ablak előtt. és én is könnyű vagyok, hisz te voltál a súly bennem. szemem mögött, nyelvem alatt, melleimen alvó, fülemben élő dédelgetett kisördög voltál. az. jó, hogy nem létezel,mert újból beléd tudnék szeretni.
most viszont te korbácsolod fel az ösztönöket. csak attól tartok, hogy ha kihúzlak a mélyből - és ki tudnálak, én kerülnék a helyedbe. de most úgy látom, mindent megér. feladod a leckét: szétválasztani a szineket, majd összekeverni megint, mert minek tudni mindent? inkább csókold meg újból a vállam, fehéren vagy feketén. olyan jó.
