minden kötődik mindenhez, mindennek köze van mindenhez. fonott, elritkult, puha sál a múlt, amibe időnként belebújok és magam köré tekerek. igy lesz a salból és belőlem egyetlen állandó, mozdulatlan érthetetlenség. hiába próbálok mindig másképp beszélni róla-titkon azt remélve, hogy ha aprádonként is, de lassan mindent kihullajtok magamból-ugyanazok a kopott és súlytalan szavak vannak rámtapadva, amik megforgatják az állott levegőt. néha azt gondolom, az Isten körme alatti piszka vagyok, aztán meg, hátha velem is álmodik néha szépeket. igaza volt Pilinszkynek, a feledést is ki kell érdemelni.
amikor rá gondolok-és az álmom óta egyre többet, magával ránt a szomorúság. (tegnap a medencében elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha az adrián elkap egy örvény, hogyan fogok nem félni, mert látok és imádok a viz alatt, és hogyan fogok félni, mert nem tudom visszatartani a levegőt). ő folyik ki mindenhonnan belőlem. egyetlen elszaporodott sejt. ő a hajam, a körmöm, az ereim, a nyelvem, a nyálam, az izmaim, a velő a csontjaimbam. hihetetlen, miből van az ember, miből van ő, és miből vagyok én. beleköltözött az orromba, a bőröm alá, az izlelőbimbóimba, és észrevettem, hogy még mindig ott van, mint egy kisértet. egyszerre adott álmokat, és egyszerre vette el őket. egyetlen ismétlődő koncentrikus utazás. az ölelése felemelt, de nem tartott meg, hagyta, hogy elmerüljek a szónélküliségben. nem tudom, miből fakadt a csendje, gonoszságból vagy önzőségből. a gubanc ott van, hogy az egymással ellentétes dolgokat is nehéz néha elhatárolni egymástól. szerettem, ezt az egyet tudom. játékból összefonta a beleimet, aztán úgy csinált, mintha elfelejtette volna kigabalyitani. már elfelejtettem szeretni őt.
