megőrültem. már egyre bizonyosabb, kezdem nem kimondani és letagadni. mondjuk, beszélni mostanában keveset beszélek. a világot kivontam magamból, a világból kivontam magamat, minusz és minusz, maradt egyetlen egy darab végtelen. hát kezdjünk vele valamit.
szakadék van a fejemben, talán nem is egy, tele kép és hangsűritményekkel. talán azért tart most ilyen intenziven és ilyen sokáig. az majd jó lesz, amikor úgy olvasom vissza ezeket, hogy semmi bajom. nem tudom, várom-e.
napok óta percek köré tekeredek, a napok tekerednek rám. olyan törhetetlen ez az egész. pedig olyan régóta mérgezem, szoritom a nyakát, forgatom benne a kést. nem kilenc élete van, hanem halhatatlan. a fénnyel a hátam mögött belesüllyedek a szeszélyeimbe (?) mint egy paplanba, ki és bezárom az ajtókat valóság és képzelet, igazság és hazugság, ember és embertelenség között. tudod, mind a kettő létezik. neverending story. welcome home. talán nem is a szabadulás a kegyelem, hanem az, hogy az ember megéli és túléli az őrületet. újra és újra. változik a változhatatlan Isten képe. mintha utazgatna bennem az Isten. most úgy gondolom, hogy a vállamon pihen. bárcsak rámborulna az ég, láthatnám mi van felette.
annyira, de annyira tudott engem. vagy csak annyira, de annyira azt hittem, hogy tud engem. egy ember volt, egy férfi, aki élve boncolt, én pedig örömmel engedtem neki. vagy nem is volt ember, és nem is volt férfi...nem tudom. és nem tudom megnevezni mi az, amit itthagyott bennem. évek elteltével életre kelnek a részletek. nagyon. újra és újra azonosulok. azt hiszem, ez a tehetetlenség. az összes oda-vissza út itt belül van nincs hova menteni a menthetőt. szétgurultak a gyöngyök.
a könyöklő angyal a nyakamban lévő medálon...most csak ennyi köt össze az éggel.
vajon hányszor kell kimondani a szavakat, hogy meghallgatott ima legyen belőlük? vajon hányszor nyitja ki és hányszor csukja be a szemét az Isten?
