tekintetünk nincs.
a szavak most befelé visszhangoznak. nem tudom mi az, ami miatt már nem mondom ki neked őket. mint a hanne-ban: a számból visszacsorognak az én számba. pedig iszonyatosan hiányoznak az autóban átbeszélt órák, az, hogy a corson a kirakatban nézzük egymást
fehér és feketéből csináltál pirosat. csak pirosat. szélsőséges vagy és olyan mint egy gyerek, aki addig próbálgatja a dolgokat, amig azok fájdalmat nem okoznak neki. büszke vagy a felfedezésekre és a merészségedre, és azt hiszed, amit én is hittem: ha nincs jutalom, ha nincs áldás, majd szövünk mi magunk borostyánágyat amiben pirosan álmodunk. tudom, hiába mondanám neked, hisz én is csak a hibáim árán láttam bele az igazságba. de ettől még fáj a szivem érted.
illatokat akarok, izeket, erős köteleket a láb és a kéz körül, belemélyülni a mozdulatlanságba, kidugni a fejünket a csendből, aztán visszabújni bele, rendithetetlen visszaigazolást, hogy ami van, az jól van.
nem tudom, hogy tartsalak meg magamnak.
pihenjünk.
