én próbálnám hitelesen leadni, a hitelesség viszont belül van, nincs rá szó,mi elég lenne.
két napja hallgatunk. ő az elszáradt rózsákat vágja le, én a billentyűket verem, a csattanásainkat pedig kitölti a szélcsengő, a csepergő eső és egy-egy messzi mennydörgés. miért ilyen könnyű ide jutni és miért ilyen természetes? miért fordulunk ki önmagunkból, hogy belelássunk önmagunkba? a test mindenre válaszol: a lábam újból bedagad, a szemem piros a semmitől, én próbálom kitalálni a gondolatait-tudnám is,de félek tőle. a szavak az eget szaggatják, utánna kiteritett dús és mély csendként elfájnak és elhalnak, benne pillantásaink a földre zuhannak és úgy kell összeszedegetni őket, hogy el ne torzuljunk végleg. mint egy kereszt, hátunkon a keserű együttlét súlya. vele nyomor, de nélküle kin. nem vagyok-igy vagyok. mintha nem is léteznék. vagy számára ilyenkor létezem csak igazán? sorolhatnám hogyan vetiti magát belém, a súlyos múltját, a könnyű jelenét, de minden magyarázat kevés ahhoz, hogy...nem tudom mihez. azt hiszem, hiányzik belőlem a szeretet. vissza kell fordulni oda, ahonnan elindultunk.
"nemcsak a közelben vagyok Isten, hanem Isten vagyok a távolban is! el tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? nem én töltöm-e be az eget és a földet?"(Jeremiás 23:23-24)
