heavenandhell

tegnap este hozzam repult. korozott a fejem felett, majd elbujt a hold mogott.

hagyom, hogy vigye el a szél, fújja el messzire tőlem és ezentúl egy hegedűhúron járja a világot. órák alatt vált súlytalanná. a redőnyredők között a nap a szemembe lopódzik és int: ami nem kezdődött el soha, annak nem is lehet soha vége.

tiszta és illatos az ágyneműm, könnyedén lépkedek a forró betonon, bukfencezek a vizben, megsimogatom a fákat és tücsköt dédelgetek a tenyeremben.

megőrültem. már egyre bizonyosabb, kezdem nem kimondani és letagadni. mondjuk, beszélni mostanában keveset beszélek. a világot kivontam magamból, a világból kivontam magamat, minusz és minusz, maradt egyetlen egy darab végtelen. hát kezdjünk vele valamit.

szakadék van a fejemben, talán nem is egy,  tele kép és hangsűritményekkel. talán azért tart most ilyen intenziven és ilyen sokáig. az majd jó lesz, amikor úgy olvasom vissza ezeket, hogy semmi bajom. nem tudom, várom-e.

napok óta percek köré tekeredek, a napok tekerednek rám. olyan törhetetlen ez az egész. pedig olyan régóta mérgezem, szoritom a nyakát, forgatom benne a kést. nem kilenc élete van, hanem halhatatlan. a fénnyel a hátam mögött belesüllyedek a szeszélyeimbe (?) mint egy paplanba, ki és bezárom az ajtókat valóság és képzelet, igazság és hazugság, ember és embertelenség között. tudod, mind a kettő létezik. neverending story. welcome home. talán nem is a szabadulás a kegyelem, hanem az, hogy az ember megéli és túléli az őrületet. újra és újra. változik a változhatatlan Isten képe. mintha utazgatna bennem az Isten. most úgy gondolom, hogy a vállamon pihen. bárcsak rámborulna az ég, láthatnám mi van felette.

annyira, de annyira tudott engem. vagy csak annyira, de annyira azt hittem, hogy tud engem. egy ember volt, egy férfi, aki élve boncolt, én pedig örömmel engedtem neki. vagy nem is volt ember, és nem is volt férfi...nem tudom. és nem tudom megnevezni mi az, amit itthagyott bennem. évek elteltével életre kelnek a részletek. nagyon.  újra és újra azonosulok. azt hiszem, ez a tehetetlenség. az összes oda-vissza út itt belül van nincs hova menteni a menthetőt. szétgurultak a gyöngyök.

a könyöklő angyal a nyakamban lévő medálon...most csak ennyi köt össze az éggel.

vajon hányszor kell kimondani a szavakat, hogy meghallgatott ima legyen belőlük? vajon hányszor nyitja ki és hányszor csukja be a szemét az Isten?

"a hátgerincemen merre fut a fény. ez érdekel."

Yasmin Levy-Naci en Alamo

REPÜLÉS

A hangok által megtisztult a száj,
az orr, a homlok.

Megnyílt a bordarács,
elszállt a félsz,
kirajzottak a gondok,

és mérhetetlen, sötét terekben
biztos talajra lelt a fürge láb.

Suhant a kő, a vas,
a messzeség beomlott
dobbant a test,
feszült, futott tovább;

lobbant a csontvelő
mélyére bújt erő
és repüléssé vált a rohanás,

kettéhasadt a párolgó, magas
levegőrengeteg: az ég taván
suhan a csont, a hús – a hang után.

L.N.

mások életét rendbehozom, saját magamét meg leépitem. talán mégis be kellett volna fejeznem a pszichológiát.

bal oldalamra fordulok, de ott ül a jobb oldalamon. magamra húzom a paplant, de ott van a paplan alatt. kergetem és utólérem, kerget és bekebelez. minden lett: viz a szivacsomban, festék a falon, toll a párnámban, por a könyveimen, recsegés  a padlóban, a számnak a sarka, a körmöm vadhúsa, a gondolataim árnyéka, az őrület a fejemben.

egyszeriből olyan hiábavalóság lett egyenként lebetűzni a gondolatokat. túl gyorsan gondolok.

Ample make this Bed—
Make this Bed with Awe—
In it wait till Judgment break
Excellent and Fair.

Be its Mattress straight—
Be its Pillow round—
Let no Sunrise' yellow noise
Interrupt this Ground—

Emily Dickinson

nincs már kedvenc park, nincs már kedvenc pad és nincs már kedvenc könyv. történésnek nem, de emléknek az egyik utolsó az, amikor 2006 őszén még nyögött egyet a nap, én meg olvastam és sütkéreztem, kabátom gallérja felhajtva fülig mert bizony a szél nem nyögött, hanem fújt rendesen, mintha ki akarna tisztitani arről a helyről. hátamon a fekete hátizsákom, benne sok-sok kérdés és megállapitás, súlya odaragasztott a padhoz, az idő pedig beragadt a fejembe.

nincs már kedvenc park és nincs már kedvenc pad, helyette van kedvenc úszókő, az 5-ös, középen. elég messze van a 8 és a 9-től, ami néha le van választva a tanoncoknak és elég messze a 0 és az 1-től ahol barátok, párocskák együtt lubickolnak a 26 fokos vizben-, persze nem sokáig és a legközelebb van a nyitott tetőhöz, ami olyan, mint egy lyuk a menyországon ahonnan verebek és galambok hordozzák (nekem?) az üzeneteket és belelejtik a vizbe, ami olyan, mint egy nagy lyukú szűrő, amin átférnek este a csillagok.