heavenandhell

depressziv. elmondja.titokban rajta nevetek, hangosan pedig magamon. hihetetlen, mennyire rendithetetlen az igazságérzete, pont olyannyira, mint az enyém. méginkább beleássa magát, hogy méginkább visszaigazoljást találjon. talál is, mindegy, hogy önmaga visszhangját, de talál, hall. istentelen, gátlástalan, aki "elnézi, hogyan bolyhosodik ki a nap és fésüli végig az erdőt." a szeme, amivel ennyi mindent lát, minden ördögit eltörpit benne.

nem tudom, mi volt ma a baj. ráfogom a páramentes, de párásodó úszószemüvegemre. hol a bal karomra úsztam, hol a jobbra, összenyomoa éreztem magam és fáradtnak. félóra után már medencéből ki, a leázott parfümmaradvány illata esik a legjobban, kérdeznek a tücskök,-bárcsak beköktözne ezen a télen is egy a szobámba a padló alá, nemsoká telihold lesz, ma éjjel meg csillaghullás, én pedig vezetek zsigerből, és keresem ugyanazt, amivel délután olyan jól összetűztem magam. nevetni önfeledten, vagy csak önfeledten élni, mondjuk napjában legalább 4 órát. jobb lenne.

antza..belőled pedig királylányt csinálok.

rendet rakni a hiányok között. rendet rakni a félelmekben. 30 éves nagygyereknek lenni és önfeledten nevetni, mint abban a 7 napban az adrián. lenni kavics a tengerparton a napot és a hullámokat lesve, hogy mozdulni lehessen-apró lépések bele az örökkévalőségba.lenni hullámja a tengernek. lenni egy nagybőgő egy csónakban a tenger közepén és ha akarom, táncoljanak körülöttem a felhők, mondjuk örökre.

minden kötődik mindenhez, mindennek köze van mindenhez.  fonott, elritkult, puha sál a múlt, amibe időnként belebújok és magam köré tekerek. igy lesz a salból és belőlem egyetlen állandó, mozdulatlan érthetetlenség. hiába próbálok mindig másképp beszélni róla-titkon azt remélve, hogy ha aprádonként is, de lassan mindent kihullajtok magamból-ugyanazok a kopott és súlytalan szavak vannak rámtapadva, amik megforgatják az állott levegőt. néha azt gondolom, az Isten körme alatti piszka vagyok, aztán meg, hátha velem is álmodik néha szépeket. igaza volt Pilinszkynek, a feledést is ki kell érdemelni.

amikor rá gondolok-és az álmom óta egyre többet, magával ránt a szomorúság. (tegnap a medencében elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha az adrián elkap egy örvény, hogyan fogok nem félni, mert látok  és imádok a viz alatt, és hogyan fogok félni, mert nem tudom visszatartani a levegőt). ő folyik ki mindenhonnan belőlem. egyetlen elszaporodott sejt. ő a hajam, a körmöm, az ereim, a nyelvem, a nyálam, az izmaim, a velő a csontjaimbam. hihetetlen, miből van az ember, miből van ő, és miből vagyok én. beleköltözött az orromba, a bőröm alá, az izlelőbimbóimba, és észrevettem, hogy még mindig ott van, mint egy kisértet. egyszerre adott álmokat, és egyszerre vette el őket. egyetlen ismétlődő koncentrikus utazás. az ölelése felemelt, de nem tartott meg, hagyta, hogy elmerüljek a szónélküliségben. nem tudom, miből fakadt a csendje, gonoszságból vagy önzőségből.  a gubanc ott van, hogy az egymással ellentétes dolgokat is nehéz néha elhatárolni egymástól. szerettem, ezt az egyet tudom. játékból összefonta a beleimet, aztán úgy csinált, mintha elfelejtette volna kigabalyitani. már elfelejtettem szeretni őt.

összevissza álmok, gondolatok, dallamok, a sorok között nincsen hézag. mint az úszásban, lebuksz a viz alá, aztán épp csak feljössz a felszinre levegőt venni. annyi minden történik idebenn, én nem is tudom, hogy nem pukkan szét az, ami, ami odabenn tágul szűkül. ugrálok egyik kőről a másikra, igyekszem megszivni magam a legszebbel vagy épp a legmocskosabbal-csak akár egy pillanatig adjon jóérzést, bár lehet, hogy csak azért ugrálok annyira,hogy le ne csússzak, és amikor visszanézek, már nem is emlékszem olyan sokmindenre. például irnék róla, meg őróla, meg róluk, meg őróluk, sok kissebb nagyobb szentjánosbogarak-igy nevezem őket, meg irnék anyáról, meg nővérről, meg gyerekről, meg lakásról, meg...meg..., de most olyan lett minden, mint egy megakadt némafilm a mozivásznon, de, mindenem megvan-gondolom az úton hazafele, közben meg elkáromkodom magam, mert a sejtéseimnek a felét sem éltem meg, "You raise me up" bömböl meglepő módon az üzletben, én pedig közben épp a csipkés bugyikat fogdosom és majdnem elbőgöm magam..You raise me up?

én próbálnám hitelesen leadni, a hitelesség viszont belül van, nincs rá szó,mi elég lenne.

két napja hallgatunk. ő az elszáradt rózsákat vágja le, én a billentyűket verem, a csattanásainkat pedig  kitölti a szélcsengő, a csepergő eső és egy-egy messzi mennydörgés. miért ilyen könnyű ide jutni és miért ilyen természetes? miért fordulunk ki önmagunkból, hogy belelássunk önmagunkba? a test mindenre válaszol: a lábam újból bedagad, a szemem piros a semmitől, én próbálom kitalálni a gondolatait-tudnám is,de félek tőle. a szavak az eget szaggatják, utánna kiteritett  dús és mély csendként elfájnak és elhalnak, benne pillantásaink a földre zuhannak és úgy kell összeszedegetni őket, hogy el ne torzuljunk végleg. mint egy kereszt, hátunkon a keserű együttlét súlya. vele nyomor, de nélküle kin. nem vagyok-igy vagyok. mintha nem is léteznék. vagy számára ilyenkor létezem csak igazán? sorolhatnám hogyan vetiti magát belém, a súlyos múltját, a könnyű jelenét, de minden magyarázat kevés ahhoz, hogy...nem tudom mihez. azt hiszem, hiányzik belőlem a szeretet. vissza kell fordulni oda, ahonnan elindultunk.

"nemcsak a közelben vagyok Isten, hanem Isten vagyok a távolban is! el tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? nem én töltöm-e be az eget és a földet?"(Jeremiás 23:23-24)

édes Antza,

már nem aggódom, mert elmúlt minden.

súlyos, rögzitett mozgások. néha megakad a filmkocka, néha megszakad, néha gyorsul tovább, csak birjam tartani az iramot. persze kiderül, hogy nem birom. ebben az évben már volt két padlónfekvés, de három havi rendszerességgel azért mégis sok. hiába készülök rá, valahol várom is, mert olyankor olyasmi érzés van, hogy minden bűnöm megbocsáttatik, jóváteszek minden rosszat azzal, hogy a földön fekszem, bizonyitás magamnak meg a világnak, hogy na ezt csináljátok utánnam kalózok-egyrészt, másrészt pedig értelmetlen teljes gyökéramortizáció, amit legszivesebben átaludnék, vagy valaki más nyakára kötnék.

szóval most van nagyon úgy, hogy nem tudom. összegyűjtöm a tenyerembe a sok nagy és kicsi nemtudomokat és jól beledörzsölöm az arcomba. hátha lesz valami. hátha csili-vili varázsvillámokat szór valaki a szürkeállományomba és  a nemtudomkákból hirtelen csakazértisok és majdmegmutatomok lesznek, persze, varázsige van, varászpálca van, csak jó alaposan rám kéne csapni  párszor. néha csapnak is, csak olyankor nem hatásos, mert nem én vagyok ott, hanem az, aki néha belémköltözik és átveszi a helyemet és én-t játszik, aki köldökdekoltázsban megy dolgozni, persze szombaton, amikor nincs bent senki  és nem látja senki és max. egy liter fagyiért ugrik be reggel a közértbe, azután megfogadja, hogy aznap már nem fog enni semmit.

a reggeli álmaim olyan legintenzivek. igy bolyongok napok óta, hol a kereskedelmi jog, hol a számok és az álmaim között.