heavenandhell

ma tele volt szivárvánnyal. és egy pillanatra utólértem a holdat. néha elég ha megérint és végighúzza az ujját a gerincemen.
érezni akarom, ahogyan a hold meztelenül simogat a tenger felszinén. érezni fogom.

csak keringünk itt legbelül, én és te, te és én. mindig minimum ketten vagyunk. bele lehet borzongani a csendbe, nem?de! rendezném a gondolatokat az uszodatető acélszerekezete szerint, párhuzamosan és merőlegesen, fölaggatni oda mindent és kiüresedni. úgy istenigazából. de a titkok önállóan élnek bennem, mondhatni a titkok titokban vannak, elbújnak egy-egy repedésben, egy-egy agysejt mögött, észvesztően szélsőségesek, minden ablakot befelé nyitnak. igy élünk mi, kettecskén, kettős életet. és ilyenkor a megoldás általában drasztikus.

olyan ez, mint egy mikrovilág. kivülről a jó cseppenként jön, néha nem is jön egyáltalán, aztán meg kiderül, hogy a jó nem is jó, csak tesztvizsgálatra küldött mintapéldány, ami nem is minta, de mindegy, mert amikor rájössz, már el is ment, kezét-lábát kinyújtja, úgy megy, hogy nagyon is észrevegyed és nem a réseken távozik. persze. kinő, hát kiszülöd. mindegy, hogy jó vagy rossz, mert amig a magadénak tudhatod, a sarat is gyöngynek látod. nade. ne túlozzunk, ugyebár. merthogy azt meg már megint minek? tollat a madárról. meg szalonnából nem lesz kutya. merthogy csak. merthogy van, akinek van mit rendbehozni, és van, akinek nincs mit rendbehozni. és az, akinek van mit rendbehozni, az még mindig szerencsésebb az örödögök között, mint a problémamentes angyalkák akik a poros felhőkön könyökölnek. hát ez van. hát ez nincs. tovább, tovább.

arctalanságát az enyémmel próbálta pótólni, majd rádöbbent, hogy hiába. rádöbbentem, hogy közben az enyémet is megette, játékból. bánom is, meg nem is.
tudom, állandóan visszacseng: ember nem válthat meg embert. de hátha mégis? mert hátha mégis valamit nem jól csináltam, nem próbáltam eléggé, nem akartam eléggé, nem voltam ember eléggé, nem áldozódtam fel eléggé? és hátha mégis lehetséges? próbálom magam, kinozom, szakad bele a körmöm, akarom. a kérdések pótolják a szemét, az enyémből meg fekete lyuk lesz. próbálom a szájába gyömöszölni a szavaimat, egye meg, nyelje le és értsen meg végre. nem ért, sem önmagát, legkevésbé engem. hidegsége ragacsos, nem reagál, csak cselekszik, az arcomat vizbe fullasztja. örjitő.
kifertőtlenit magából, én pedig kifertőtlenitem magamat önmagamból. már nem tudom ki hajszol kit. a végeredmény ugyanaz: nincs végeredmény.
állandóan próbálkozni kell.