heavenandhell

a tegnapi bonthatatlanságot ma reggel lenyelte a hazugság.

tekintetünk nincs.

a szavak most befelé visszhangoznak. nem tudom mi az, ami miatt már nem mondom ki neked őket. mint a hanne-ban: a számból visszacsorognak az én számba. pedig iszonyatosan hiányoznak az autóban átbeszélt órák, az, hogy a corson a kirakatban nézzük egymást

fehér és feketéből csináltál pirosat. csak pirosat. szélsőséges vagy és olyan mint egy gyerek, aki addig próbálgatja a dolgokat, amig  azok fájdalmat nem okoznak neki. büszke vagy a felfedezésekre és a merészségedre, és azt hiszed, amit én is hittem: ha nincs jutalom, ha nincs áldás, majd szövünk mi magunk borostyánágyat amiben pirosan álmodunk. tudom, hiába mondanám neked, hisz én is csak a hibáim árán láttam bele az igazságba. de ettől még fáj a szivem érted.

illatokat akarok, izeket, erős köteleket a láb és a kéz körül, belemélyülni a mozdulatlanságba, kidugni a fejünket a csendből, aztán visszabújni bele, rendithetetlen visszaigazolást, hogy ami van, az jól van.

nem tudom, hogy tartsalak meg magamnak.

pihenjünk.

pótolt, fertőtlenit, most radiroz. a szavaim róla egy kevéske életet lehelnek bele, de csak annyit, hogy eszembejusson: ő is volt. ismerem és kiszámitom, jó ha van, jobb ha nincs, nem tudnék függeni tőle. függőség nélkül pedig az élet amolyan pszeudoélet. nyitotta, zárta az ajtóimat, persze meglehet, ajtók helyett szita volt, melyen átfolyt és keveredett a fehér és a fekete. és persze visszacseng a kérdés: ki mondta, hogy a fekete tisztátalan?

langymeleg egyszerűség. van és nincs. minden van, semmi sincs. monotónia, vágy a csend tompaságára, titokban pedig egy mesterségesen eltompitott elme után. a kifeszitett ösztönök egyszercsak hirtelen összezsugorodnak, annyira, hogy a létezés is megkérdőjelezendő már. menny és pokol egyszerre nyit ajtót, a test nyúló kérdőjelként kapaszkodik és egyensúlyozik. a szavak elrogyolódtak, csak a viz van és a kicsipett szem, amivel néha jobban lehet látni és tűrni, az inak vannak és a szöszökre, pihékre fixált szembogár. szétgurult szavak és félbeszakadt mondatok között, szeretném ha lenne egy laotungom.

mindketten meggondolatlanul iszunk égből csorgó fényt. tudsz te erről? és a keserű mellékizről? akarsz tudni róla?

leveszlek a polcról, beraklak a kosárba, tologatlak magam előtt, tudod, megkóstólnálak még egyszer, lássam, érzem-e még az ized. sors fintora vagymi, mégsem történik meg. úgy lépek tovább, túl rajtad, mint ahogy soha nem gondoltam volna. könnyű vagy már, elszállsz mint a pihék az ablak előtt. és én is könnyű vagyok, hisz te voltál a súly bennem. szemem mögött, nyelvem alatt, melleimen alvó, fülemben élő dédelgetett kisördög voltál. az. jó, hogy nem létezel,mert újból beléd tudnék szeretni.                                                                      

most viszont te korbácsolod fel az ösztönöket. csak attól tartok, hogy ha kihúzlak a mélyből - és ki tudnálak, én kerülnék a helyedbe. de most úgy látom, mindent megér. feladod a leckét: szétválasztani a szineket, majd összekeverni megint, mert minek tudni mindent? inkább csókold meg újból a vállam, fehéren vagy feketén. olyan jó.